Napról napra lelkesítő mondatok sora hangzik el politikusaink szájából az itthon maradást serkentő programokban és az itthon történő érvényesülésben rejlő lehetőségekről, a valóság azonban sok esetben egészen mást mutat: csökkenő lelkesedést, szertefoszló reményeket és óriási lemondásokkal járó áldozathozatalt. A külföldi munkavállalás ugyanis nem mindenkinél divathóbort, ahogyan azt egyesek gondolják, hanem sokkal inkább kényszermegoldás. Nem volt ez másként Horváth Melinda esetében sem, aki munkahelye elvesztése után döntött a külföldi munkavállalás mellett. A mindennapjait már jó ideje németül éli, esténként azonban – ahogyan fogalmaz – mindig magyar olvasmánnyal takarózik be
– Hogyan látod, mi a fő oka a tömeges kivándorlásnak?
– Egyértelműen a létbizonytalanság, az alacsony bérek, a megélhetésért vívott kemény és nem túl eredményes szélmalomharc és még sorolhatnám. Egyáltalán nem tartom valószínűnek, hogy az emberek „divatból” vándorolnak külföldre, ahogyan az nemrég valamelyik vajdasági magyar politikus szájából elhangzott. Lehet, hogy az egyedülálló fiatalokat motiválja a kíváncsiság, a kaland, illetve az, hogy világot lássanak, de úgy gondolom, hogy a legtöbben, főként a családos emberek, valamit valamiért alapon döntenek az elvándorlás mellett, nem kis áldozatot hozva ezzel.
Fotó: pixabay.com
– Te miért mentél külföldre dolgozni?
– Elveszítettem a munkahelyem – egyszerűen egy tollvonással megszűnt az idősek otthona házi ápolási szolgálata, holott igény lenne rá –, és így egy későbbre tartogatott tervet kellett előhúznom a „kalapból”. Eredetileg a gyerekeim egyetemi éveire kovácsolt terv volt a külföldi munkavállalás, úgy gondoltam, akkor már nem „jelenlévő” minőségben lesz rám szükségük, az anyagi támogatásomra viszont még fokozottabban. Persze, emellett bennem is munkált a változatosság utáni vágy, újat látni, megtapasztalni, nyelvet tanulni, esetleges közben megalapozni egy élhetőbb öregkort is.
– Mik a legnagyobb megpróbáltatások és kihívások azoknak, akik külföldön szeretnének munkát vállalni?
– A legnagyobb megpróbáltatás a család és a barátok nélkülözése. Ez az, ami miatt sokszor feladható lenne ez az egész. Elsősorban mentálisan kell erősnek lenni, a célt kell szem előtt tartani, és ügyesen kell lavírozni az esetleges érzelmi hullámok között. Én öt hét munka, három hét otthonlét ritmusban dolgozom. Sok hozadéka is van azonban az „áldatlan” helyzetnek, hiszen jó érzés megbecsülést és tisztességes bért kapni a munkánkért. Az egyik célom az, hogy könyvolvasási szintre fejlesszem a német nyelvtudásomat, és mondjuk, Thomas Mannt eredetiben tudjam olvasni. Ehhez még sokat kell fejlődnöm, de napi rendszerességgel forgatom a nyelvtankönyveimet, a szótárat, de az újságolvasás, a tévézés is sokat segít, és nem utolsó sorban a munka során is ragad az emberre tudás.
– Hogyan tekintenek a vendégmunkásokra az ott élők?
– Sok sztereotípia él ezzel kapcsolatban is, én sehol sem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Otthon sokkal több megaláztatásban volt részem, mint itt. Az emberek segítőkészek, barátságosak, és sokkal korrektebbek, mint otthon. A mérleg pozitív oldalát erősíti az a tény is, hogy a vegetarianizmusom itt senkiből nem vált ki semmiféle megdöbbenést, sőt, jóval jobb a kínálat és jóval nagyobb a választék is. Annak ellenére azonban, hogy nagyon tetszik az itt élők mentalitása, nem a sajátomként tekintek erre a világra, hanem úgy, hogy ez a világ másoké, és ilyenkor kissé sajnálom, hogy mindezt otthon nem tudjuk megvalósítani.
– Mit vetít előre ez a helyzet a jövőre nézve?
– Ez fájó kérdés. Az jut róla eszembe, mennyire szerettem, szeretek vajdasági magyar lenni. Nem jók a kilátások, hiába a gazdag vidék, az egykor szorgalmas nép, mára teljesen ellaposodtunk. Egy Tony Blair-idézet jut eszembe: „Egyszerű módja egy ország megítélésének, ha megnézzük, hányan akarnak bejutni oda, és hányan akarnak elmenni.” Azt hiszem, ez nagyon sokat elmond az otthon uralkodó állapotokról.
Fotó: pixabay.com
– Meddig fog ez így folytatódni szerinted?
– Nem merek rá válaszolni. Igazából egy széthulló országba születtem bele, sosem volt jó, mégis eddig élt bennem a remény, sőt, megkockáztatom, valamiféle hazaszeretet is. Még azt is ki merem mondani, hogy keményen és sokat dolgoztam, de mindez csupán a napról napra való tengődésre volt elég, nem láttam a gyerekeim kiiskoláztatásának anyagi lehetőségét. Most értem el azt a pontot, hogy elképzelhetetlen számomra az, hogy valaha is jó irányt veszünk. Ebből a szemszögből nézve nem tudom azt mondani, amit szeretnék. Fontosnak tartom ugyanakkor azt is, hogy kissé ferde szemmel nézek azokra, akik sikeresen és könnyen asszimilálódnak, és elfelejtik, honnan jöttek. Úgy tartom, élni kell a jobb lehetőségekkel, kibírni a hátrányait, és örülni az előnyeinek. A napokat most németül élem, de este mindig magyar olvasmánnyal takarózom be. És itt olvasva Wass Albert talán még szebb és még magyarabb, mint otthon.
Írta: Horváth Dávid
2017.09.04.
